Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. fejezet

2011.08.07

- Ti meg mégis mi a fészkes fenét csináltok?- hang irányába fordultam és két női alakot láttam mellettünk állni.

- Kiru?- álltam fel hirtelen, s döbbenten néztem rá. Bassza meg, remélem nem látta azt.

- És Yuuki. Ha nem tűnt volna fel én is itt vagyok. - állt előrébb a barna magára mutatva.

- Bocsi, de mit kerestek itt?- kérdeztem összeszedve magam.

- Téged jöttünk megkeresni, te barom. - szólt ismét Yuuki

- Ja, és mit látunk? Itt smárolsz egy másik pasival. - nézett rám könyörtelenül a nővérem, mire válaszolni akartam, de Harukawa nem engedett.

- Kiru-chan, félreérted a helyzetet! Mindez csak azért volt, hogy Hiro tisztában legyen az érzéseivel. - jesszus, mióta tud ez ilyen jól beszélni? Hát, remélem, elhiszi.

- Ezt nem értem. - nézett értetlenül a vörös.

- Chh.. rohadtul mindegy. Igen, gondoltam, hogy nem érti majd. Nehéz a felfogása, nem tehet róla - hajtottam le a fejem. - Haru ráébresztett arra, hogy mit is érzek Takumi iránt. Ennyi. - mentem el a lányok mellett, majd hirtelen megtorpantam, s hátrafordultam. - Hol van Takumi?

- Otthon. - válaszolt egyszerűen Kiru - Nem engedtem, hogy iskolába menjen, szóval bezártam, hogy még véletlenül se tudjon ellógni.

Nagyot sóhajtottam. Ha nálunk van, akkor oké, mert nem fogják megtalálni, hacsak nem követtek minket aznap, amit kétlek.

- Viszont…- tette hozzá Kiru, mire felkaptam a fejem. - emlékszel, arra a pótkulcsra, amit elrejtettünk?

- Igen, de remélem nem adtad oda neki!- néztem rá gyanakvóan

- Nem, viszont, mondtam neki, hogy van, és ha van olyan hülye, hogy mégis csak el akar menni, akkor keresse meg.

Nem akartam hinni a fülemnek, s megrökönyödve álltam, éreztem, ahogy a szívem kihagy egy dobbanást.

- Hé, Hiro, jól vagy, teljesen elfehéredtél!- tette a vállamra a kezét Haru

Hirtelen rossz érzésem támadt és nem törődve semmivel és senkivel futni kezdtem.

- Hé, várj!- kiáltotta utánam a fiú, de Kiru a vállára tette a kezét.

- Hagyjad, had menjen!

- Te, még soha nem láttam ilyennek a tesódat. – lépett Kiru mellé Yuuki.

- Persze, hisz még nem volt szerelmes. - sóhajtotta, s a mellette álló fiút hirtelen a fának nyomta. - Na és most drága kis szívem, elmagyarázod ezt az egész jelenetet úgy, hogy mi is megértsük. - nézett rá szúrós szemekkel a vörös, s Haru nyelt egy nagyot, majd belekezdett.

Eközben én megállás nélkül futottam, s reméltem, hogy otthon lesz az az idióta. Viszont, szerintem még ő sem olyan hülye, hogy ilyen állapotban akármerre is elmászkáljon, vagy igen? Ó, igen. Gyorsabbra vettem a tempót, s pár perc múlva már a házunk előtt voltam. Lihegve, őrültem verő szívvel kerestem meg a kulcsom, s nyitottam ki az ajtót. Be volt zárva, tehát lehet, hogy itthon van.

- Ayuzawa!- kiáltottam betérve, s körülnéztem a földszinten. Miután nem találtam, felnéztem az emeletre, s megálltam a lépcső előtt. Hanyadik lépcsőfokban is volt elrejtve a kulcs? Sóhajtottam, s lassan lépkedni kezdtem, majd az egyik fokon megálltam, ami különös hangot adott. Visszaléptem, leguggoltam, majd nagy nehezen sikerült leszednem a tetejét. Kikerekedett a szemem, félelem jártam át egész testemet.

- A kulcs- súgtam magam elé, majd visszacsaptam a tetejét és futva mentem fel az emeletre, először anyuék szobájába, majd mikor ott sem találtam, az én szobámba. - Ayuzawa!- itt sem volt. Benéztem minden helyiségbe, de hűlt helye volt. Visszamentem a szobámba, s leültem az ágyamra, melyről egy papír esett le összehajtva. Felvettem, s olvasni kezdtem.

Kedves, Hiro!

    Sajnálom, hogy olyan sok gondot okoztam neked és a nővérednek. Azzal, hogy befogattatok, nagy veszélynek tettelek ki benneteket, amit nem engedhetek meg. Te vagy nekem most a legfontosabb a világon és nem akarom, hogy miattam szenvedj. Az lesz a legjobb, ha elmegyek, s egyedül oldom meg a problémáimat. Egy ideig nem megyek iskolába, szóval ne is várj, mivel eldöntöttem, hogy elfogadom apám ajánlatát. Örülök, hogy megismertelek, és hogy beléd szerettem. Próbálj meg elfelejteni, Hiro, de tudd, hogy én soha nem foglak. Neked lehet egy szebb jövőd, családod, feleséged, gyerekeid. Ne keress meg, mert azzal veszélybe sodrod magadat és mindenkit, akik szeretnek téged.

Légy jó és felejts!

Takumi

 

Miközben olvastam a levelet, akaratlanul is legördült egy könnycsepp az arcomon. Ez a hülye, idióta, mégis mit képzel? Összegyűrtem a papírt és ledobtam a földre. Pár percig még ültem egy helyben, majd végignéztem az ágyamon. Most veszem észre, hogy össze van hajtva a takaróm, amit nem úgy hagytam. Szóval beágyazott nekem. Megfogtam a párnát, magam elé vettem, s ráhajtottam a fejem. Éreztem rajta Takumi illatát, s elpirultam. Ez a barom belefeküdt az ágyamba. Basszus, nyitottam ki a szemem, s ledobtam a párnát, mit csinálok? Most azonnal meg kell keresnem azt a szerencsétlent, mielőtt valami baja esik. Leszaladtam a lépcsőn, bevágtam magam után az ajtót és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. Na, igen, de hová is megyek, nem tudtam, csak futottam.

Ha kell, végigjárom az egész várost, csak találjam meg. És ha megtalálom mi lesz? Ó, tudom! 1000 féle képpen tudom megkínozni és megverni és lehet, mindet bevetem ellene. Miközben a büntetésén gondolkoztam, egy kihalt utcába értem. Kiabálásokat hallottam az egyik sikátorból, ami az utcába nyílik. Megálltam, s sétálva tettem meg az odavezető utat. Hirtelen előttem repült métereket egy személy, s a kerítés állította meg.

Azt a rohadt, ilyet se látni minden nap, félelmetes. Néztem nagyokat, s hol az eszméletét vesztett srácra néztem, hol a sötét sikátorra, amibe, míg így, fényes nappal sem lehetett belátni teljesen. Egy ismerős mély hang csapta meg a fülemet.

- Mit álltok még idióták, verjétek szét!- adta ki a parancsot, majd hangos kiáltások jelezték, hogy támadnak. Na de kit?

Közelebb mentem, s a falhoz lapulva bekukucskáltam. Nyolc fenegyerek állt körbe valakit, s egyszerre támadtak rá. Megláttam az ismerős hangú embert, s jól sejtettem, Toru volt az. Viszont nem láttam, hogy kit vernek. Remélem, nem azt, akire gondoltam. Pofonok, ütések, rúgások és nyolc ember nyolcfelé esett. Nem hittem a szememnek, ki lehet az, aki ennyire erős lenne? Mert, hogy nem Takumi, az biztos. Volt, aki olyan erősen csapódott a falnak, hogy az megrepedt, voltak, akik a kukában landoltak akiket nem vert meg, azok elszaladtak kiáltozva. A végén már csak Toru maradt állva, s én kicsit közelebb kúsztam, hogy jobban szemügyre vegyem a másikat.

- Elismerésem kölyök. – hangzott Toru rekedt hangja- Szóval, most én jövök?- kérdezte vigyorogva, de nem kapott választ.

Amikor végre sikerült meglátnom a másik alakot a fölbegyökerezett a lábam. Zsebre dugott kézzel állt, szemei villámokat szórtak és egy karcolás nem volt a testén. Mi ez az egész? Mire észbe kaptam, egyik megfogta Toru nyakát és a falnak nyomta méretes testét és meg sem erőltette magát, majd végre megszólalt.

- Mondd meg az öregnek, nem kell aggódnia, ma este meglátogatom és megbeszélünk mindent. - szólt végre és meghűlt bennem a vér. Soha nem hallottam még így beszélni. Olyan hideg és fenyegető.

- Chh… Itt már semmire… nem mész a beszéddel. - nyögte a nagydarab, s alig kapott levegőt a szorítástól, ami még erősebb lett. - Vagy…khh…rávágod…hogy elfogadod…kkk…vagy…

- Kussolsz!- emelte fel a hangját, s úgy éreztem, hogy összetörik a szívem. - Azt csinálok, amit akarok, én vagyok ennek az egész bagázsnak az örököse, szóval ne pofázz bele.

Hátrálni kezdtem, s könnyeim vízfolyásként hullottak. Véletlenül ráléptem egy műanyag dobozra, ami nagy reccsenéssel nyomódott össze a cipőm alatt, s elestem.

- Ki az?- fordult ide, majd elengedte Torut, és közelebb jött.

Teljesen lefagytam, nem bírtam megmozdulni. Szívem csak úgy dobogott, azt vártam, mikor ugrik ki a helyéről. Nem tudtam tisztán gondolkodni, s fejemben megelevenedtek az emlékek. Lélegzet visszafojtva a földet néztem, és csak a lépéseket hallottam, amik egyre közeledtek, s megállapodtak előttem.

- Hi-Hiro?- hallottam a hangot, s felemeltem a fejem. Csak álmodtam volna?

- T..Taku..mi- kiszáradt a torkom. Szemeiből kihunyt a gonosz fény, ami teljesen hideggé vált a tekintete és helyét az aggodalom és szégyen vette át.

Hosszú percekig néztük egymást, s azt sem vettük észre, hogy közben Toru meglépett.

- Miért?- törte meg a csendet Takumi- Miért jöttél utánam? Nem olvastad a levelet, amit hátra hagytam?- kérdezte alig hallhatóan

Nem feleltem, megpróbáltam felállni, ami nagy nehezen sikerült is, majd pár nagy levegő után kicsit összeszedve ránéztem.

- Te… nem az, vagy akinek mutattad magad. –nyögtem ki végül

- Hiro, kérlek, had magyarázzam meg. - lépett közelebb, én viszont hátráltam.

- Nem, itt nincs mit megmagyarázni. Én meg aggódtam érted, tiszta hülye vagyok. Megjátszottad magad, csak hogy velem lehess. – szorítottam ökölbe a kezem- Egy hazug szemét vagy!- üvöltöttem, hátrafordultam, el akartam futni, de megfogta a karomat, és visszarántott. - Mit csinálsz? Engedj el!- néztem rá gyilkos tekintettel. - Hát nem azt akartad, hogy felejtselek el?- láttam rajta a döbbenetet, s folytattam. - Hidd el, ezek után könnyű lesz! Undorodom az olyan embertől, aki nem az, ami aki, és csak megjátssza magát. –éreztem, ahogy enyhül a szorítása- Gondolom az, hogy szeretsz, az is hazugság.

- Ez nem igaz!- vágta rá egyből. - Én tényleg, igazán szeretlek téged és igen eltitkoltam ezt az énem, mert nem akartam, hogy lásd.

- Persze, na és amikor megvertek? Kitalálom, azt csak színészkedted, ugye? Mert tudtad, hogy úgy is megmentünk és magunkkal viszünk és így közelebb kerülsz hozzám.

Nem válaszolt, helyette lehajtotta a fejét.

- Szóval igaz. Chhh… gyűlöllek. - morogtam, erre felkapta a fejét.

- Nem tudtam, hogy akkor utánam jössz. - kiabálta- Igen, megjátszottam, hogy gyenge vagyok, de csak azért, hogy Toru beszámoljon az apámnak, hogy egy ilyen ember, mint én nem tudná vezetni a yakuzát.

- Azt hiszed, hogy ezt beveszem? – néztem rá, és már rohadtul elegem volt, megpróbáltam kiszabadítani a karomat, de nem sikerült.

- Akár hiszed, akár nem ez az igazság. – közelebb húzott magához, s megölelt. - Gyűlölöm magam, amiért becsaptalak és nem mutattam meg, milyen a rossz énem. Kérlek, ne haragudj rám!

- Engedj el, Takumi. - próbáltam kibontakozni az ölelésből- Miért nem engeded, hogy haragudjak rád? Miért magyarázkodok, mikor azt akarod, hogy felejtselek el?- a hangom szinte már kétségbeesett volt, amin meglepődtem. Elengedett, s mindkét kezével megfogta az arcom és felemelte, hogy belenézhessek a szemébe.

- Mert nem akarom, hogy úgy felejts el, hogy haragszol rám. –mosolygott

- Rohadj meg!- fordítottam el a fejem- Már megint hazudsz.

- Sok csúnya dolgot tettem veled Hiro. - mondta halkan és hátrább lépett. - Most, hogy tudod, milyen vagyok, tényleg jobb, ha elfelejtesz.

Ökölbe szorítottam a kezem és behúztam neki. Nem bírtam megállni.

- Na, ne szórakozz velem Ayuzawa! Mik ezek a hirtelen véleményváltozások, mi? Annyira látszik, hogy nem vagy biztos önmagadban, hogy már szinte röhejes. – megfogtam a ruhája gallérját és a falhoz vágtam, majd hasába térdeltem, mire a fájdalomtól térdre rogyott. - Már megint megjátszod magad, mi? Állj fel te rohadék!- kiáltottam rá, s a félelmet felváltotta az éktelen düh.

- Hiro, most addig akarsz verni, míg holtan nem esek össze, igaz?- állt fel a hasát fogva.

- Eltaláltad, de ha vissza akarsz ütni, nincs kifogásom ellene.

- Soha nem tudnálak bántani téged. - mosolygott, ami kurvára idegesített és ismét behúztam neki, mire elesett és én elé álltam.

- Állj fel! – parancsoltam rá, mire egyszer csak kigáncsolt, és ráestem. – Mi a fenét csinálsz?

- Megcsókollak. - húzott közelebb magához, s nekem ellenkezni sem volt időm, szenvedélyesen megcsókolt. Visszacsókoltam, magam sem tudom, miért, de szükségem volt erre. Hirtelen fájdalmat éreztem a nyomromnál és mindent beborított a sötétség. Elájultam. Az utolsó mondat, amit hallottam:

- Bocsáss meg, szerelmem.

 
 

 



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 12731
Hónap: 158
Nap: 7