Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


3. fejezet

2011.07.01

Tik-tak, tik-tak. A fali óra ketyegése volt az egyetlen zaj forrás a kréta pattogása mellett. Azt gondoltam Takuminak be nem áll majd a szája, de nem így történt. Néha nagyon gondolkodó fejet vágott be, s ilyenkor lelassult vagy leállt egy időre. Nem foglalkoztam vele, viszont kezdett nagyon idegesíteni, hogy nem halad és kíváncsi is voltam az okára.

- Te, minden rendben? – kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna

- Persze, miért kérded?- éreztem, ahogy mosolyt erőltet az arcára.

- Nem úgy látom… Folyton lelassulsz, majd leállsz, én már mindjárt megvagyok, de te a felével sem. – néztem rá most már, s elkaptam a pillantását, elfordultam- Nekem.. ha valami bajod van, elmondhatod. - éreztem, ahogy a fejembe szalad a vér és próbáltam nem rá koncentrálni

- Miért? –kérdezett vissza pár pillanat múlva

- Mit miért?

- Miért akarod tudni?- fordult felém, s most már ránéztem

- Kíváncsiság, meg te már rengeteget segítettél rajtam, s bár nem tudom miért, ha tudok- nyeltem egyet, mert totál kiszáradt a torkom- én is segítek.

- Nagyon kedves vagy Nagato. - ismét elpirultam.

Fenébe már, a szemébe sem vagyok képes rendesen belenézni, anélkül hogy ne mozduljon meg bennem valami? Ez már szánalmas.

- Ne érts félre, csak viszonzom a segítőkészséged. - mondtam annyira kacskaringósan, hogy attól féltem kiröhög.

- Tudom. - mondta mosolyogva, letéve a krétát, a nyitott ablakhoz állt, s kivett a táskájából, nagy meglepetésemre egy doboz cigit, majd rágyújtott.

- Mi a rák? Te cigizel?- esett le az állam- ráadásul iskolában?

- Kérsz?- nyújtotta felém a dobozt

- Előbb halnék meg. - tettem magam elé a kezemet - Na, de mondd már, mi van!- unszoltam

- Nagyon türelmetlen vagy! De ha ennyire szeretnéd, elmondom egy feltétellel.

Jaj, ettől féltem. Soha nem jó, ha egy titok elmondása előtt feltételeket szabnak ki. Nagyot nyeltem. Mi van ha? Neeem, ráztam meg a fejem, az lehetetlen. Totál elvörösödtem, de végül kinyögtem.

- Jól van, mondjad. - csuktam be a szemem a választ várva

- Ne mondd el senkinek. - mondta ki végül és a fejemen megjelent az a bizonyos csepp.

- Barom, hol vagyunk mi, óvodában? Ezt kérdezni sem kellett volna, de idióta!- ugattam le a fejét.

- Valóban?- nyomta el a csikkjét, majd elém állt. Hátrálni kezdtem, de megfogta a derekam, s közelebb húzott magához, majd felemelte az államat. Köpni-nyelni nem tudtam. Belenéztem abba a gyönyörű ibolya szemekbe és totál lefagytam. – Akkor kérek egy csókot, előlegbe. – mondta csillogó szemekkel, s egyre közelebb hajolt.

Majdnem megadtam magam, de akkor hol lenne a büszkeségem? Észbe kaptam, s olyan erősen löktem el magamtól, hogy magam is meglepődtem, majd fogtam a táskám és kirohantam a teremből. Takumi visszaállt az ablakhoz és kivett egy újabb szál cigit, majd rágyújtott.

- Akkor majd legközelebb. – mosolyodott el

Futottam… olyan gyorsan, amennyire bírtam. Ez a szemétláda szórakozik velem. Még hogy lenne valami baja.. Persze, az agyával. Nagyon ideges lettem, de mikor arra gondoltam, amikor szorosan átölelt egyszerre elöntött a forróság. Megálltam, s tenyerembe hajtottam a fejem. Bassza meg nekem most rohadt mérgesnek kellene lennem, nem elvörösödnöm. Belerúgtam egy kőbe, olyan erővel, hogy a sötét sikátorban eltaláltam valakit, aki erre obszcén szavakkal jelezte nem tetszését.

- Te!!- jött ki egy csapat fenegyerek a homályból, és amelyik fogta a fejét, rám mutatott. – Te kis szarlapát, hogy volt képed engem fejen találni egy kővel? Tudod, te ki vagyok?- tördelte az ujjait, s a mögötte állók is előtérbe kerültek. Egyre többen érkeztek hozzájuk, s mostanában megnőtt a bandák száma az utcákon, valami történhetett.

- Ne hogy már belerokkanj egy kis kavicsba. - vetettem oda, s pont jókor jöttek, hogy levezessem a feszültséget

- Kis takonygép, majd mi megmutatjuk…- be sem tudta fejezni, ugrottam egyet és rányomtam arcára a cipőm mintáját, majd levágódott a földre.

- Na, mi van, csak ennyit tudtok?- néztem rájuk villámló tekintettel, s személyiségem újra a régi volt, megzabolázva egy nagy adag dühvel.

- Te, ez nem az a Nagato gyerek, akinek a nővére a helyi lány banda a vezetője?- súgott oda az egyik kendős gyerek egy másiknak.

- De, az. A hajáról könnyen felismerni. A szóbeszéd szerint ez a kölyök helyrerakott 20 felsőbb évest és állítólag a nővérét akarja túlszárnyalni. – súgta vissza, majd előttük teremtem és hasba vágtam őket.

- Jobban jártok, ha előttem nem beszéltek a nővéremről, nem vagyunk egy súlycsoportban. Most pedig húzzátok el a beleteket!

Úgy is tettek. Mind elhúztak, s csak a főnököt hagyták hátra, aki próbált volna felállni, de rálépve visszatoltam a földre, elővettem a mindig nálam lévő bicskát és rászegeztem.

- Kérdeznék valamit. - kezdtem bele - hogy lehet az, hogy mostanában egyre több banda mászkál az utcán?

- Chh… a nővéred is egy banda tagja, még sem tudod?

- Nem szoktam kérdezgetni ezekről a dolgokról, én nem vagyok jártas az alvilágban. Szóval, köpd ki végre!- szóltam rá, s a tört egészen a nyakához szorítottam.

- Azt bizonyára tudod, hogy ha egy bandát akarsz létrehozni vagy csatlakozni, be kell lépned a yakuzába. – bólintottam- Most főnök a halálán van - vigyorodott el- és most nem tud nekünk parancsokat osztogatni. Amíg a fia nem hajlandó átvenni az apja helyét, addig szabadon, kötetlenül azt csinálunk, amit akarunk. – röhögött a képembe - viszont ha a fiú átveszi az irányítást kénytelenek leszünk engedelmeskedni. Szerencsére visszautasította a „trónt” és most nagy kavarodás van.

- Mi a neve ennek a srácnak?- kérdeztem

- Nem tudom. Senki nem tudja sem az apja nevét, sem az ő nevét. Csak főnök, meg a főnök fia. Azt tudom, hogy nagy pancser, ha nem fogadta el az örökséget.

- Értem. Kösz az információt. – köszöntem meg, majd szokásomhoz híven behúztam neki egyet, s az elájult. Elindultam haza, s már kicsit jobban éreztem magam, tárcsáztam a mentőket, hogy vigyék el azt a szerencsétlent. Hazaérve bevágtam az ajtót.

- Üdv itthon. - köszöntött Kiru

- Nem vagyok éhes, felmegyek a szobámba. – indultam meg köszönés nélkül

- Mi van már megint, csak nem balhéztál?- fogta meg a karom, és megpördített. A szemem alatt volt egy lila folt, mert bekaptam ez egyik ütést. – Anyám, folyton összevereted magad.

- Fogd be! - rántottam el magam, s feliszkoltam a szobámba, az ajtaját becsaptam.

- Ennek meg mi baja?- kérdezte magában Kiru

Ledőltem az ágyra. Ma sem fogok tudni aludni. Fejemet belemélyeztettem a párnába. Ez volt életem legrosszabb napja. Azt hiszem a hétfő mellett, a keddi napokat is utálni fogom. Nem… azt hiszem, minden napot utálni fogok ezen túl. Kikászálódtam az ágyból, lekapkodtam a ruháim, majd bemásztam a zuhanyzóba. Megengedtem a hideg vizet, s álltam alatta egy darabig. Mindenféle gondolatok kavarodtak a fejemben. Fürdés után pizsibe bújtam és magamra terítettem a takarót. Már épp elaludtam, amikor kopogtattak az ajtón.

- Bejöhetek? – csukta be maga után Kiru

- Már bent vagy. - ültem fel az ágyra- Mit akarsz?- kérdeztem mérgesen

- Gondoltam el szeretnéd mondani, hogy mitől vagy ilyen búval baszott. - ült le az ágy végébe törökülésben.

- Miért akarod tudni?- kérdeztem flegmán

- Mert a testvéred vagyok és lehet, hogy nem látszik, de aggódom miattad. Szerintem sokkal jobb lenne, ha kiöntenéd a szíved, úgy, mint gyerekkorunkban. - mosolygott rám.

Igaza volt. Mikor kicsik voltunk mindent elmondtunk egymásnak, s nem voltak titkaink. Az elmúlt másfél évben viszont alig beszéltünk, épp csak suli előtt meg suli után váltottunk pár szót.

- Rendben, úgy, mint régen. - borzoltam meg a haját, mire ő durcásan meghúzta az arcom. - Jól, van, befejeztem.

- Na, szóval mi bánt?- nézett most már komolyan a szemembe- Takumi igaz?

- Meg sem kérdezem, honnan tudtad. - néztem félre, s éreztem, hogy fejembe szökik a vér.

- Nekem olyan, vagy mint egy nyitott könyv. Na, de most már hagylak beszélni.

Nagyot sóhajtottam. Tudtam, hogy nem kertelhetek, mert azonnal rám szólna, mert tudom, nem szereti, mikor valaki félrebeszél neki. Ezért, nagy levegőt vettem, és kimondtam.

- Takumi… majdnem… megcsókolt. - olyan lett a fejem, mint a ráké, s vártam a reakcióját.

- IGGEN! ÉN TUDTAM ÉN TUDTAAAAAM!- ugrott rám és elkezdett ölelgetni. Hát rohadtul nem erre számítottam.

- Sz-szállj már le rólam és elmondanád, minek örülsz ennyire?- kérdeztem felháborodva, mire ő felemelte a mutatóujját

- Annyira tudtam, hogy ez lesz!- vigyorgott- Mint egy BL mangában - álmodozott, majd komoly fejre váltott- Ha elmered rontani, belebaszlak a szemétégetőbe- fenyegetett

- De… de… ez tök komoly! Tudod, te milyen rohadtul érzem magam?- hajtottam a fejemre a takarót

- Istenem, te akkora hülye vagy… Hát persze, hogy komoly. Azt ne mondd, hogy nem vetted még észre!- forgatta a szemeit

 - Mit kellett volna észrevennem?- néztem rá értetlenül

- Takumi már két éve fülig szerelmes beléd, hahó!- legyezett a kezével az orrom előtt. - Szerinted miért segít, meg figyel oda rád mindig?

Nem akartam elhinni, azt, amit mondott. Még hogy szerelmes belém és már két éve? Na, ne fárasszon már, azt észrevettem volna.

- Höh? Na persze, ezt nem veszem be! Pasik vagyunk, bassza meg- néztem rá mérgesen- és én még aggódtam miatta, mert nem tudtam, mi baja és mikor rákérdeztem, azt válaszolta, hogy elmondja, egy csókért cserébe. Magához húzott, de mielőtt megtette volna észbe kaptam és eltoltam magamtól… csak szórakozik velem az a faszfej. - mondtam mindezt pukkadozva magam elé, ám ekkor Kiru megfogta a felsőmet a nyakánál fogva és maga felé húzott.

- Bazd meg, mindjárt szájba váglak- emelte fel a hangját, s én meglepetten néztem a szürke szemekbe. - Te barom, vedd már észre magad! Ne is próbáld tagadni, mert látszik rajtad, hogy te is belezúgtál!- elengedett, s ismét kaptam levegőt. - És csak hogy tudd, elszalasztani Takumival egy csókot, kész öngyilkosság.

Lehajtottam a fejem, s tenyerembe temettem arcomat. Ha Kirunak igaza is van, és tényleg szeretem akkor is, a sok éven át erősített büszkeségem egy pillanat alatt semmivé válik, ha ezt bevallom.

- Mit csináljak?- kérdeztem halkan

- Semmit- vont vállat hanyagul, s ránéztem- Hagyd, hogy a dolgok maguktól alakuljanak, és ami a legfontosabb: Ne utasítsd vissza!- ezt az utolsó mondatot kiemelve közölte, majd felállt, s indulni kezdett az ajtóhoz.

- Várj!- kértem, s visszafordult.

- Hallottam mi történt a yakuzák főnökével.

- Ja, tényleg, mondani is akartam, hogy ne nagyon keveredj bajba oké? Most, hogy nincs, aki irányítaná a bandákat, a rendőrség keményen büntet.

- Szerintem ez rád is vonatkozik. - mormogtam

- Engem nem kell félteni! – mutatott magára- Most épp szünetel a NYCS, szal no para, oké, öcsi? Te foglalkozz a magánéleteddel. - fordult meg, majd kiment a szobából.

Sosem változik. Nem engedi, hogy bárki is aggódjon érte, mint ahogy én sem. Közös családi vonás. Visszafeküdtem, s hihetetlen, de pár perc múlva elnyomott az álom. Hajnali 3-kor szörnyű fájdalmat érezve a mellkasomban ébredtem fel. Felültem az ágyra és próbáltam nagyokat lélegezni. Nem értettem mi történhetett, talán csak beszorult a levegő, de iszonyúan fájt. Kikászálódtam az ágyból, lemásztam a konyhába és öntöttem magamnak egy pohár vizet. Hirtelen rossz érzés fogott el, olyan, mint eddig soha. Megráztam a fejemet, majd vissza a szobába. A takarót a fejemre húztam, s bár már elmúlt a szörnyű fájdalom, a rossz érzés megmaradt.

 Nagy nehezen ismét elaludtam. Álmomban két kar fonta át a derekam, s erőteljesen magához húzott. Nem láttam az arcát, mivel a vállamba fúrta azokat. Átöleltem, s hallottam, ahogy mond valamit, bár nem értettem pontosan. Egyre szorosabban ölelt, annyira hogy már fájt, de nem toltam el magamtól. Ki lehet ő? Mit akar mondani? Miért nem értem? Ezekre a gondolatokra, s az ébresztő hangjára ébredtem.

- Fura egy álom. - mondtam magam elé, s eszembe jutott az éjszaka történtek. Mellkasomhoz kaptam, ami már nem fájt, de a rossz érzés nem akart távozni.

 

Egyszer éreztem ilyet, s akkor megfogadtam, hogy soha többé nem fogom újra átélni.

 
 

 



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 12731
Hónap: 158
Nap: 7