Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


11. fejezet

2011.10.22

- Hogy mit mondtál?- csapott két tömzsi tenyerével a tölgyfa asztalára az apám. Hirtelen pattant fel, így vérnyomása igencsak megnőtt, borostás arca vörösen lángolt. Gyerekkoromban féltem tőle ilyenkor, viszont most nem ijedtem meg. Elszántan néztem a szemébe és nem inogtam meg. Anyám azonnal odasietett hozzá és próbálta lenyugtatni.

- Kedvesem, kérlek, ne izgasd fel magad. – aggódott- Tudod, hogy bármikor infarktusod lehet.

- Na és az ki hibája lesz?- vett néhány mély lélegzetet, majd anya unszolására végre visszaült a székébe, majd szóra nyitotta kiszáradt ajkait. – Mégis hogy van bőr a képeden feltételeket szabni nekem?- nézett rám villámló tekintettel

- Minden jogom megvan ehhez, apám. - válaszoltam, s még magam is meglepődtem, hogy nem remegett a hangom. Régebben ilyenkor folyton elbőgtem magam. - Ha nem fogadod el a feltételeimet, akkor én sem fogadom el az örökséget.

- Nyavalyás kölyök! Hogy merészelsz velem így beszélni?- emelte fel a hangját, közben anyám csitítgatta.

- Nem vagyok már gyerek, felnőttem és tudok saját döntéseket hozni. – hallgatott. - Csak azt kérem, hogy megküzdhessek a vezetőkkel, és ha nyerek…

- Elég legyen!- csapott egy nagyot ismét az asztalra, de most nem volt ereje felállni hozzá. Nekem meg elegem lett a makacsságából.

- Megtennéd, hogy nem szakítasz félbe?- emeltem fel én is a hangom.

- Ne merészelj nekem parancsokat osztogatni! Nem fogadom el ezt a marhaságot, akármi legyen is. – makacskodott tovább.

- Na, jó, elég legyen, Takumi!- szólt közbe anya. - Apád nincs olyan állapotban, hogy veled vitatkozzon. – mondta, majd az öreghez fordult- Drágám, kérlek, gondold át a dolgot. Ezt a beszélgetést pedig halasszuk el akkorra, mikor lenyugodtatok mindketten.

- Nem gondolok át semmit és ezen nincs mit megbeszélni. Most pedig hagyjatok magamra. – fordított nekünk hátat, majd meggyújtotta pipáját. Chh.. makacs vénember.

Miután elhagytuk az irodát elindultunk a folyosókon. Csöndben mentünk egymás mellett anyámmal, látszott rajta, hogy felzaklatták a dolgok. Megálltam, s néhány lépésre tőlem ő is megállt.

- Sajnálom. - néztem rá bocsánatkérően, mire ő csak elmosolyodott.

- Semmi baj. – fogta meg az arcom- Az, ahogyan rám nézel, mindenért kárpótol. Kicsi korodban, mikor valami rosszat csináltál, akkor is mindig így néztél. Ki tudna ilyenkor haragudni rád?- simította végig keskeny kezét a bőrömön. Olyan puha volt. Megnyugtatott. Közelebb léptem és megöleltem. - Ta-kumi.

- Köszönöm, anya, hogy te mindig itt vagy mellettem.

- Ugyan kicsim, hisz egy anyának ez természetes, hogy védi a gyermekét. - éreztem, ahogy legördül egy könnycsepp az arcáról. - Csak tudod, apádnak nincs sok hátra és…

- Tudom, és számítottam rá, hogy ez lesz. Mindig makacs volt, s most hogy beteg még inkább. – odafordultam és letöröltem egy könnycseppet. - Egyébként nem iszunk meg egy pohár, forró csokit?- toltam el magamtól vigyorogva.

- Tejszínhabbal és cseresznyével?- kérdezett vissza immár mosolyogva.

- Úgy, mint régen. - fogtam meg a kezét, majd pár perc múlva már a habos italt szürcsöltük mindketten. Igen, mindig, ha egyikünknek valami problémája volt, a forró csoki mindig helyre tett és megnyugtatott. És most is így volt. Kiültünk a teraszra és beszélgettünk, kezünkben a saját bögrénkkel. Nekem szilvás volt, anyunak epres. Hirtelen eszembe jutott egy igen vicces dolog, az, hogy ha összeköltözünk Hiroval, veszek neki egy szivecskés bögrét, vagy egy csillagosat és elképzeltem, milyen fejet vágott volna hozzá. Erre a gondolatra elmosolyodtam, majd hirtelen ráeszméltem, hogy ez soha nem történhet meg. Tekintetem a gőzölgő kakaóra tévedt, s gondolataimból anyu zökkentett ki.

- Takumi, mi a baj?- kérdezte aggódva- Az előbb még mosolyogtál, most pedig úgy elsápadtál, jól érzed magad?- fogta meg a kezemet.

- Igen, jól vagyok, csak…- sütöttem le a szemem.

- Ó a szerelmedre gondoltál igaz?- nézett rám mosolyogva, majd hirtelen felkaptam a fejem. - Ne kérdezd, honnan tudom, hisz olyan vagy nekem akár egy nyitott könyv.

- Tényleg jól ismersz. - pirultam el kissé

- Azt is tudom, hogy egy fiút szeretsz. - szavai visszacsengtek a fülemben, s hirtelen ránéztem, de ő még mindig mosolygott.

- Honnan…?

- Toru mesélte nekem. - emelte szájához a bögrét, s kortyolt belőle. Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni.

- Én akartam elmondani.

- Mikor?

- Egyszer.. most…nem tudom. - a végére kissé megemeltem a hangom. Hihetetlen, hogy az a rohadék beárult. Dühös voltam, s letettem az asztalra bögrét, majd arcomba temettem a kezeimet. - Most biztosan undorodsz tőlem.

- Miért tenném? – hangjában semmi düh nem hallatszott. – Ha valaki szerelmes, akkor mindegy, hogy fiú-e vagy lány. - ismét kortyolt egyet az italából. - És ugyebár te szereted őt, igaz?

- Igen. - válaszoltam. - mindennél jobban és annyira fáj, hogy le kellett mondanom róla.

- Nem akartad belerángatni őt. Ismerem ezt az érzést. - ránéztem, s arca elkomorult. - Istenem, hányszor kértem apádat, hogy hagyjon ki ebből az egészből, hányszor könyörögtem, mikor edzett téged, hogy legyen kíméletesebb, hiszen még gyerek voltál. Ő viszont nem hallgatott rám, és kifulladásig hajszolt, hogy erős legyél és átvedd a helyét, ha meghal. - az utolsó mondatot szinte sírva mondta el. - Emlékszem, sokszor a karjaiban hozott haza, annyira megsérültél és elfáradtál.

- Ezek után két napig aludtam, tudom. És emiatt is nem akarom, hogy Hiro beleavatkozzon ebbe. Félek, hogy nem tudom őt megvédeni, hogy szenvednie kell miattam.

Felállt, odalépett hozzám, leguggolt s megfogta a kezem. - Úgy érzem kicsim, ez volt a leghelyesebb, amit tehettél. Ha én nem tudtam megvédeni azt, akit szeretek, akkor most rajtad a sor, hogy megvédd a szeretett személyt. - szája szélén aprócska mosoly húzódott, s megölelt.

- Az öregnek ne beszélj erről, rendben?- kértem

- Rendben, nem fogja megtudni.

- Köszönöm, anya.

Délután felvonultam a szobámba és magamra csuktam az ajtót. Milyen rég is jártam már itt! Egy éve már, hogy elköltöztem itthonról, s béreltem egy kis lakást a sulihoz közel, de a szobám ugyanúgy állt, mint amikor eljöttem. Az ágyam bevetve, íróasztalon könyvek és kották álltak. Igen, dalszöveget írtam, vagyis próbálkoztam. Minden szöveg Hirorol szólt, hiszen mióta ismerem, szeretem. Felvettem az egyik lapot és elmosolyodtam. Akkoriban minden mozdulatát leírtam kisebb versek formájában és most visszaolvasva elég viccesek voltak. A sarokban megláttam a régi gitáromat, amit 6 éves koromban kaptam születésnapomra. Sóhajtottam. Rengeteget gyakoroltam rajta, s a dalokat is ezen, játszottam el. Anyám gyakran bejött meghallgatni a zenémet, már ha ezt annak lehetett nevezni. Leült az ágyamra, s én a földön gitároztam. Sokszor hamis volt a dallam, de őt nem zavarta, csak ült és mosolyogva figyelt. Megfogtam a gitárt, leültem az ágy szélére és megpengettem a húrokat. Lassú, szomorkás hangok szólaltak meg a gitáromból, s elkezdtem dúdolni halkan, majd a szöveg szépen lassan összeállt a fejemben.

„Én fogok először szólni,

Amikor rendben leszek

És először

Felnyitottam a szemem

Ez volt a legrosszabb szerelmem

Te fogsz először elmenni

És mikor a halál elveszi tőled

Te leszel az utolsó, aki megtudja.”

Ezek a sorok jutottak eszembe, letettem a gitárt, s papírra vetettem gondolataimat. Ekkor a szívembe nyilallt egy éles fájdalom, ami kövér könnycsepp formájában gurult le az arcomról, s hangos koppanással zuhant a papírra. Szörnyű érzés, csípi, égeti az ember szemét, ráadásul a tintát is elszínezi a papíron.

Letettem a dalkezdeményt a földre, majd felhúztam lábamat, kezemet arcomba temetve, összegörnyedve kitört belőlem minden. Eddig bírtam, eddig tudtam magamban tartani és játszani a macsó gyereket. Könnyeim záporként hullottak tenyerembe, s miután kibőgtem magam oldalasan dőltem le az ágyra, majd magamra húztam a takarót.

Rohadt szánalmasnak éreztem magam, s úgy döntöttem ma nem mászok ki az ágyból. Becsuktam a szemem, s régi emlékek jelentek meg előttem.

 

Egy évvel ezelőtt megválasztottak a diáktanács elnökévé, mivel én voltam a legjobb tanuló az egész iskolában. Bár, ez is olyan volt, mint a yakuza főnökség, engem meg sem kérdeztek, ugyanis mindent az apám intézett, s tett róla, hogy ebbe se legyen beleszólásom. Pedig igazán nem akartam elnök lenni, csak egy közönséges diák, nyugis élettel. Viszont ennek hála kerülhettem közel Hirohoz. Őt ugyanis a diáktanács elnökének kellett figyelnie és ellenőriznie.

Az első találkozásunk, ami még általános iskolában történt, elég érdekesre sikeredett, ugyanis, mint mindig, akkor is bajba keveredett.

Épp hazafelé tartottam az iskolából, amikor a játszótéren megláttam két gimist amint körbevesznek egy vörös hajú velem egykorú általános iskolást. Megálltam, s egy bokor mögül figyeltem az eseményeket.

- Nézd már a kis mitugrászt, milyen haja van!- kiáltott az egyik- Olyan a színe, mint vérnek, nem szégyelled?

A srác nem válaszolt, csak állt, s a földet nézte. Eszembe jutott, hogy segíteni kellene neki, de akkor még nagyon gyáva voltam, nem akartam bajba kerülni.

- Na, mi van? Nincs semmi mondani valód?- fogta meg az egyik a pólóját, s maga afelé húzta, majd kezét ökölbe szorította, s ráförmedt. - Héj, nézz rám, ha hozzád beszélek kis csíra!

Kicsit közelebb osontam, hogy jobban szemügyre vegyem a fiút. Teljesen meg voltam róla győződve, hogy laposra verik, de ami ezután történt az beleivódott az emlékezetembe. Ahogy kérte, ráemelte zöld szemeit, ami smaragdként világított, majd egy hirtelen mozdulattal lefejelte a gimist, aki kénytelen volt elengedni őt. Kikerekedtek a szemeim, arra gondoltam, hogy ez nem normális, meg fogják ölni. Fuss! Menekülj! Szerettem volna odakiáltani neki, de nem jött ki hang a torkomon.

- Kis rohadééék. Ezért megfizetsz!- ment neki ököllel, de a vörös hajú kitért előle és hasba vágta olyan erővel, hogy az térdre rogyott a fájdalomtól. Ezután a másikhoz fordult, aki szintén megtámadta, s nagy meglepetésemre őt is kiütötte. – Szörnyeteg… ez..ez egy szörnyeteg!- próbált meg felállni az egyik, de nem nagyon ment neki.

- Jobb, ha elhúzzátok a csíkot, ha nem akartok még többet kapni. - szólt a kölyök, s azok ketten bukdácsolva elslisszoltak.

Felém nézett, s én reflexből leguggoltam, nehogy észrevegyen, de késő volt.

- Tudom, hogy ott vagy, gyere elő!- szólt rám, s én nagy levegőt véve felálltam, s elé álltam.

- Engem is meg akarsz verni?- kérdeztem tőle magabiztosan

- Lenne rá valami okom?- kérdezett vissza, mire megráztam a fejem- Nem kéne ilyen későn egyedül mászkálnod, megtámadhatnak. - emlékszem, hogy mindeközben a földet nézte.

- Ezt én is mondhatnám.

- Én meg tudom védeni magam. - válaszolt kissé ingerülten

- Ki mondta, hogy én nem?- kérdeztem vissza

- Nem tudom, nem ismerlek…- elmosolyodtam, majd a táskámból előhalásztam egy vizes üveget, majd az orra alá nyomtam, így kénytelen volt rám nézni. Gyönyörű smaragd szemei voltak, s az iménti vérszomjas nézést felváltotta egy meglepett tekintet.

- Gondolom kimerültél!- mosolyogtam, s habozott egy darabig, majd nagy levegőt vett és kivette kezemből a vizet, s egy hajtásra lehúzta. - Tényleg szomjas voltál. - néztem kicsit furán

- Bajod van vele? Aztán meg, te ajánlottad fel…- válaszolt gorombán, de ez nagyon tetszett benne.

- Jól van, tudom, ne húzd fel magad. - tettem magam elé a kezemet, majd közelebb álltam hozzá, s egy ujjammal végigsimítottam a homlokán. - Vérzik.

- He?- gyorsan rátette a kezét, majd ijedten kapálózni kezdett. – Bassza meg! Azok a rohadékok!

- Hé, nyugi, van nálam kötszer. - elég értetlenül nézett rám, így felvilágosítottam. - Mindig jó, ha az embernél van, bármikor jól jöhet. - előhalásztam egy köteg gézt, fertőtlenítőt meg egy ollót. - Ülj le!- mondtam

- Fura egy srác vagy!- huppant le a földre, s egy fertőtlenítős vattával lemostam a vért a homlokáról, majd körbetekertem gézzel.

- A nevem Ayuzawa Takumi és te sem vagy éppen átlagos. – nevettem, s erre a kijelentésre morgott valamit. - és a te neved?

- Nagato Hiro…- mondta halkan, de érthetően.

Miután elláttam, segítettem felállítani, majd megemeltem a kezemet.

- Örülök a találkozásnak, Hiro-kun. - mosolyogtam, de ő csak nézett maga elé, majd elfordult és tett egy lépést előre

- Kösz a vizet meg a gyors kezelést. - mondta, majd zsebre vágott kézzel elindult.

Kicsit el voltam kenődve, de egyből jobb kedvem lett, mikor megláttam, intett felém. Sokáig néztem még utána és éreztem valamit. Rádöbbentem, hogy tisztelem az ereje és a higgadtsága miatt. Olyan akartam lenni, mint ő. Nem… erősebb akartam lenni, megvédeni. Viszont az is eszembe jutott, hogy mi van, ha soha nem látom többé? Úgy is lett… míg általános iskolás voltam, többet nem láttam.

Elkezdtem hát edzeni, mint lelkileg, mint fizikailag, amiben a faterom rásegített, s eközben végig rá gondoltam, ő ösztönzött, hogy ne adjam fel. Mikor középiskolába kerültem és megláttam őt a szívem majdnem kiugrott a helyéről. Első gondolatom az volt, hogy semmit nem változott, kivéve, hogy piercingjei lettek, de ez még vonzóbbá tette.

- Hiro-kun!- szólítottam meg egy alkalommal- Emlékszel rám? Takumi vagyok.

- Hmm?- nézett rám kérdően és nagyon rosszat sejtettem. - Bocs, de nem.

Ezek a szavak hihetetlenül rosszul estek. Úgy éreztem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Persze, hogy nem emlékezett, hiszen én csak egy közönséges srác voltam, aki látta az eseményeket. Hirora nem voltam olyan nagy hatással, mint ő rám. Ekkor megfogadtam, hogy az enyém lesz a szíve, az a komor, veszélyes és szenvedélyes szív, ami úgy elvarázsolt.

 

Miután elnök lettem mindez megvalósulhatott. Mindent megtettem, a közelében voltam, s a személyiségem teljesen megváltozott. Viszont erről nem csak Hiro tehet, hanem az itthoni körülmények is.

S mikor végre elértem, hogy belém szeressen, hogy a karjaimban tarthassam boldog voltam. Viszont ez a boldogság nem tarthatott sokáig, mert el kellett engednem.

Ezekre a gondolatokra aludtam el, s álmomban is öleltem, csókoltam és magamévá tehettem. Kár, hogy mindez csak álom lehet.

 

 
 

 



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 12731
Hónap: 158
Nap: 6